Faragó borozó Csillaghegyen - visszaemlékezés

Szomorkás bejegyzés lesz, de legalább megérhettük, hogy kétszer is lelkesen fogyaszthattunk ebben a nagyon eredeti, családias és hangulatos italkimérőben.

A Faragó borozót Faragó István üzemeltette, aki alföldi -kaskantyúi- születésű, és még ma is az ottani, saját gondozású szöllejéből termeli homoki borát.

2007 végén sikerült először eljutnunk hozzá: egy környékbeli túra során tudatosan célbavettük a Mátyás király úton (javítok: Ürömi út legelején) elhelyezkedő, a HÉV-állomástól csupán 2 percnyi sétára található családi házat, ami a borozónak és kerthelyiségének is otthont adott.

Már nem az első stáció volt (ez könnyen észrevehető volt), ennek ellenére István határtalanul barátságos és előzékeny volt: bár zsíroskenyérrel éppen nem tudott szolgálni, a családi spejzból előkukázott nekünk fokhagymás kolbászt (szintén az Alföldről) és puha fehér kenyeret, amit a vörös és fehér fröccsök kíséretében úgy faltunk be, mintha nem lett volna holnap.

A bor a homoki borok megszokott savasságát hozta, de fröccsnek tökéletes volt. A törzsvendégekkel természetesen ismét szóba elegyedtünk - különösen a másik István marad emlékezetes, aki Tatabányán volt bányász még nyugdíjazása előtt, és sokat mesélt a sichtás időkről (vö. német Schicht - műszak). Lement még 1-1 feles törköly is, hazafelé a HÉV-en Óbuda felé hatalmas dajdajozást rendeztünk: főleg a Lakodalom van a mi utcánkba c. örökzöldet sikerült mesterien előadnunk.

Csodálatosan emlékezetes este volt, reggel áldott édesanyám szerint a cefre- és fokhagymaszag olyan erősen terjengett a szobában, hogy szöget lehetett volna bele verni :)) Szerencsére munkanap volt persze!

Ennek ellenére sajnos közel egy évig nem jutottunk el Istvánhoz mindenféle okból kifolyólag - más borozó-söröző, család, barátnő, nyaralás, stb. 2008 őszén mégis sikerült újra kigurulni hozzá. Jó szívvel fogadott minket, de akkor tudtuk csak meg: már csak két hét, és bezárja a kocsmát, egyedül borkiméréssel fog foglalkozni ezután.

Próbáltuk meggyőzni, hogy gondolja meg magát, de elmesélte, hogy megmagyarázhatatlanul visszaesett a forgalom: míg a 70-es, 80-as években több alkalmazottal is alig tudták kiszolgálni a melósokat, diákokat, addig a 90-es évek rendszerváltós sokkja után soha nem tért vissza a korábbi tömeg hozzá. Nem értjük mi sem, hogy a közértben kapható pillepelackos bornál is olcsóbb alföldi borra miért nem jártak rá a környékbeliek.

A berendezés óriási volt: a kerthelyiségen keresztül belépve mintha egy vidéki családi házba jutottunk volna be: mindenhol lakkozott lambéria, az ajtón karcsú tejüveges ablak. A falon kiírás: Kérjük, ne zavarják a játékosokat!

A borkimérés a jó régi fagylaltos-cintányéros kivitelben történt, a borfajták nevei és az árak pedig a felragasztható sablonbetűkkel voltak kirakva a kis plakettekre.

A mellékhelyiség a kerület egyik leggusztustalanabbja volt, de hát minket a vízöblítéses, tiszta fajansz csak homlokráncolásra késztetett volna. Itt ez a víz(húgy)köves falú piszoár volt az autentikus megoldás.

Az esély szinte 0, hogy Faragó úr újra kinyissa az egységet - így csak abban reménykedhetünk, hogy a többi, még meglévő ősrégi italozót sikerül megóvni. Ebben természetesen a feltörekvő ifjúságra is szükség lesz :)