Szevasztok, hejjj!

Bocs, hogy ismét ily sokáig nem jelentkeztem, de már megint nem találták a cellám kulcsát!

Mielőtt bárkiben ijedelmet keltenék, nem az egy évvel ezelőtti világválság kapcsán ismertté vált Lehmann Brothersről lesz szó. Azt hiszem, hogy ezen az oldalon az senkit sem érdekelne. A válság elszállt, de a nyár még itt van, élvezzük még ki ezt a néhány gyönyörű napot, pattanjunk a drótszamárra, és irány kerületünk pereme! Az Aranyhegyi, (majd a Pusztakúti) úton karikázzunk Csillaghegy felé! (a vasút előtt még Pomázi út) Ha szerencsénk van és nem alszik a bakter, akkor kb. 20 perc várakozás után átjuthatunk a síneken. Mert ugye szabályosan közlekedünk, és nem kerüljük meg a sorompót! Néhány tekerés után (a pedállal!) baloldalt megpillanthatjuk a célt. Egy nagy múltú pékség és serfőzde, a környékbeliek csak úgy ismerik, hogy Lehmann.

A tulajdonos nem más, mint a kilencvenes éveiben poroszkáló Lehmann Imre bácsi. A kisöreg összetartja a családot. Felesége, fia, és lánya segítségével viszi a bótot. A kenyérsütés és a serfőzés már a fia, ifj. Lehmann Imre feladata. A „srác” úgy néz ki, mint egy igazi rabbi. Szűkszavú figura, nem sokat beszél. Úgy is mondhatnánk, hogy „nem kenyere a beszéd”. Nem is beszél a kenyérről, csak dagasztja. Olyan kiváló házi pékárut süt a kemencében, amilyennel napjainkban máshol már nem igazán találkozhatunk. A faterja viszont nagyon szereti tartani a kontaktot a vásárlókkal. Mindig van jó sztorija a múltból, vagy épp az aktuális gázárakról. Bármikor, ha vásárolok ebben a „közértben”, a bácsikának a pénztárnál mindig van egy-két kedves szava. Általában úgy tíz percben felvázolja a történéseket annak ellenére, hogy mögöttem már 5-en állnak a sorban. Ez Őt különösebben nem zavarja. És a vásárlók is megszokták. Nem hőbörögnek, mint I. B. Sanyi a Görögnél. :))

Ha a papi anyagbeszerző körúton van, akkor a pénztárnál a mami, Imre bácsi neje foglal helyet. A nénike olybán rosszul lát szegénykém, hogy egy centiméterről fürkészi a papírpénzek feliratát. Ettől függetlenül ne próbáljuk meg átverni, mert ott van a szeren az öreglány.

A nagyszakállú fiút ritkán láthatjuk a vásárlótérben, Ő bent süti a kenyeret és főzi a sört. És nem akármilyet! Világos és barna nedűt készít nekünk. A barna igazán zseniális. Az asszonykám nem egy nagy sörös, de ezt úgy nyeli, mint „kacsa a nokedlit.” :))

Többek között ezért kapott helyet az Óbudakocsma blogon. Meg azért, mert igazán eredeti, békebeli hangulata van.

Ha jól tudom, az Öreg nem adta oda a lányát a Mocsárosban élő Lajosnak, aki állattartással foglalkozik a dűlőben. Pedig kiváló böllér. De hát a Lehmann családnak is vannak jószágai, így a lány az üzletben maradt, és a pult mögül mosolyog ránk. Kedvesen kiszolgál minket finom pékáruval, házi kolbásszal, szalonnával, felvágottal.

A pékárun és a sörön kívül egyébként nem túl nagy a pörgés. Egyszer az öcsém vendégségbe készült, és gondolta, hogy vásárol egy üveg Tokaji Aszút. Volt is a polc tetején egy üveggel. Leporolta, és arra lett figyelmes, hogy a palackon 1973. szerepel. Azt mondják, jó évjárat. Természetesen a tárolás nem volt túl szakszerű, így kicsit már zaccos volt a cucc, de diliből elhozta.

Gyermekkoromban az Aranyhegyen töltöttem a nyári hónapokat a családdal, és rendszeresen a Lehmannba küldött a Mutter vásárolni. Rohadt jó volt a járda nélküli, kóbor kutyákkal teli utcácskán 3 kilométert gyalogolni. Lehetőleg biciklivel mentem, ha épp nem volt lyukas a kereke az orosz tehénkergetőmnek. De ha gyalog voltam, akkor igen gyakran előfordult, hogy hazaértem, és a Mutter a következő mondattal fogadott. „A tejfölt elfelejtettem mondani.” (Akkoriban nem volt mobiltelefon.) Fasza! Elment még egy órám, de legalább addig sem kellett kapálni vagy málnát szedni. Egyszer megpróbáltam gépesíteni a munkát, és a Fater kapálógépével nekimentem a földnek. Nagyobb volt a Robikapa, mint én, így a műszer úgy elásta magát, hogy majdnem feljött az olaj. Azóta van kutunk. :)

Valamilyen zöldség, gyümölcs mindig érett a kertben. Az egész nyár egy kiba…ott szüret volt. Zsata és Sanyi szeretett ide járni, Laja is csatlakozott néha. Mutter meg örült:

-„Jaj, de jó, hogy itt vannak a barátaid, leszedhetitek a barackot…”

-„De mi biciklizni szerettünk volna.”

-„Nem baj, majd utána mentek.”

Addigra rendszerint szakadni kezdett az eső. Viszont megkínált mindenkit a remek szőlős pitéjével. Úgy ropogott a szőlőmag a fogaink alatt, mint a pattogós cukorka. Kábé mintha sódert ettünk volna. Köpködtünk, mint a teve. Viszont a Fater jó házi vörösborát kicsempésztük a pincéből, és összekevertük a nagy büdös literes kólával. De szép is volt.

Visszatérve a témához, ez az üzlet jelentette itt az infrastruktúrát. És talán még ma is ez jelenti a civilizációt. Legyen ez így még sokáig!

A látkép egészen néhány nappal ezelőttig semmit sem változott. Igazi szocreál közért. Reggelente a melósok a bejárat előtt tolják a kevertet, és merülnek bele az arany habokba. Pár napja viszont nyílászáró-csere történt. Sajnos ez megtöri az autentikus dizájnt. De az öreg most nagyon boldog. Csökken a fűtésszámla. Egyébként télen sem nagyon fűti a vásárlóteret. Csak annyira, hogy ne fagyjanak be a lekvárok. Egy nagy kabátban kucorog a pénztárban. Ezek után már biztos, hogy nem fog megfázni. Kár a látványért, de még nagyobb kár lett volna a kisöregért. Így megbocsátjuk a beavatkozást.

Jó egészséget kívánok Imre bácsinak és Családjának a blog szerkesztői nevében!